Sokoldalú Albánia

Zenit    2018-08-21 11:13:36

A képen: pálmafák szegélyezik az Enver Hoxha, néhai albán államférfi mauzóleumához vezető utat. Az építmény, hamarosan kezdődő felújítása után, modern külsővel fogadja majd az évről-évre egyre nagyobb számban érkező turistákat. A háttérben egy multi üvegépülete és a Dajti-hegy látható. A sokáig a külvilágtól elzárt Albánia mára tárt karokkal várja a külföldieket. Az ország egyre inkább nyugatiasodik, amit az árak emelkedése és a boltokban lévő külföldi termékek nagy száma is jelez. Kérdés, az erőltetett globalizáció-e a helyes út egy olyan ország számára, amely ennyi ideig képes volt megőrizni sajátos karakterét.

Már az elején le kell szögeznem, hogy Albánia egy káprázatos ország, amiről csak pozitívumokat tudok mondani. Idén nyáron olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy három balkáni országot, sorrendben Bulgáriát, Montenegrót és Albániát is volt lehetőségem egy kicsit jobban megismerni, így a következő hetekben szeretnék néhány cikket szentelni ezeknek az országoknak, illetve saját élményeimnek. Az albánok nagyon barátságos, érdeklődő emberek, akik az utcán is szívesen szóba álltak velünk, így sok interakcióra került velük sor, és nagyon megörültek, ha albánul is ismertünk néhány szót. Egyébként szinte mindenki beszélt olaszul, a fiatalabbak angolul is, de néhányszor a német, de még a nem túl bő orosz nyelvtudásomnak is hasznát vettem. A mai cikk főleg ezekre a beszélgetésekből merítkezik.

Albánia, bunkerek országa

De kezdjük az elején. Budapestről egy magyar kötődésű fapados légitársaság (WizzAir) német gyártmányú, 180 férőhelyes repülőgépével repültünk (Airbus A320) a Tirana (főváros) és Durrës (ejtsd:dúrösz - a legközelebbi tengerparti nagyváros) között elhelyezkedő Rinas (Teréz anya) repülőtérre. A repülőtérről mikrobusszal utaztunk a fővárosba. Szerencsénk volt, hiszen az utolsó helyeket foglaltuk el a nagyjából 20 személyes járművön, ami megtelése után azonnal, menetrendszerinti indulása előtt 12 perccel elindult. Többen a busz padlóján foglaltak helyet, nekem jutott ülőhely ugyan, de eléggé szűkölködnöm kellett és – mondanám, hogy balkáni módra, de hazánkban is tapasztaltam hasonlót – a légkondiból csöpögött a kondenzvíz.

A Szkander bég térre érkezve (Tirana kvázi főtere) nagy monumentalitást tapasztaltunk, a tér egy része még felújítás alatt áll. Itt több utcai árus albán zászlóval, térképpel díszített ajándéktárgyakat árult, némelyiktől vásároltunk is – egy kis alkudozás után. Amikor mondtuk nekik, hogy magyarok vagyunk, egyből előkerült egy-egy „magyar jó”, „szia” vagy „köszönöm”, és az egyikük a „viszlát” kifejezés után érdeklődött is tőlünk, melyekre általunk rendre a „shqipë mirë”(albán jó), „tungjatjeta”(szia), „faliminderit”(köszönöm) szavak voltak a válaszok, a „mirupafshim” (viszontlátásra) szó hallatán pedig mindenki elmosolyodott. Ilyen társalgásra egyszer Bulgáriában került sor, amikor egy étterem vevőcsalogatója az „olcsó” valamint a „drága” szavak után érdeklődött. Ő már elég sokat tudott magyarul, másokra azonban ez külföldön nem volt jellemző, még az idegenforgalomból élők is többször elég udvariatlanul bántak a külföldiekkel. Ilyet Albániában nem tapasztaltunk, sőt!

Második szállásadónk fontosnak tartott megállítani minket egyik reggel, hogy elmondja, ő mennyire respektálja a magyarokat, továbbá Hunyadi János nevét is dicsérte. De több áruházban és egy pénzváltónál is megállítottak minket, kezet fogtak, beszélgettek velünk. A Tirana és Durrës között igénybe vett taxi sofőrje pedig, amikor meghallotta származásunkat, egy „Orbán liberaliszt” felkiáltással próbált nekünk kedveskedni… A magyarokról azt mondják, vendégszerető nép, az albánokról én inkább azt mondanám, hogy próbálják velünk azt éreztetni, hogy nem vagyunk idegenek. Pedig az albánok igazán nincsenek hozzászokva a látogatókhoz. Az ország nagyon hosszú időn keresztül (1946-92) teljesen le volt zárva, ez idő, illetve Enver Hoxha (ejtsd:hodzsa) uralma (1944-85) alatt nem kevesebb, mint 173.371 bunker készült el a nagyjából 750 ezresre tervezett rendszerből, így lépten-nyomon elhagyott betonmonstrumokba botlik az ember. Némelyik rekultivációját is megkezdték, a Dajti-hegy lábánál található például a Bunk’art fedőnevű, amelyben albán történeti múzeum volt berendezve. Jellemző, hogy míg valamennyi helyiség fehérre meszelt falú volt, Enver Hoxha szobáját farostlemezek borították. Az épület egyébként a budapesti Sziklakórházhoz volt nagyon hasonló. Az utunk során itt találkoztunk magyarokkal, több csoporttal is, ezen kívül a tengerparton volt egy beszédes „félalbán” magyar család, akik utazásokat szerveznek az országban magyarok részére.

Albánia, pékségek országa

Második nap tehát felmentünk a már említett Dajti-hegyre. A felvonóig helyi busszal mentünk. Az indulási állomás pontos helyéről egy járókelőt kérdeztünk meg. Ő egy kis bizonytalanság után biztosnak tűnő választ adott, ami nem volt pontos. Ami meglepő volt viszont, hogy miután ezt felismerte, rögvest utánunk szaladt megadni a helyes útbaigazítást. Felszálltunk tehát a 46-os számú kék buszra, amire csupán nagyjából 115 forint volt a jegyár. A végállomásról közvetlen csatlakozás indult a teleferiku állomásáig.

Ezután a teleferikunkak vagy Dajtii-ekspresnek nevezett felvonóval mentünk fel a hegyre. A rendkívül hosszú és meredek út során 1600 méter szintkülönbséget küzdöttünk le az osztrákok által épített kötélpályán közlekedő kabinban, ez a Balkán legnagyobb hasonló rendszere. Fent egyébként lovagolni és célbalőni, meg persze túrázni lehetett, a vendéglátóipari egységekben magas árakkal találkoztunk, amihez csupán a Durrës belvárosában tapasztalt volt mérhető.

Máshol egyébként olcsó árfekvéssel találkoztunk, bár mennek fel az árak, Albánia azon kevés európai ország egyike, amely árszintben alulmúlja országunkat, még ha már immár nem is olyan nagy mértékben. Viszont egy tiranai étteremben ismét érdekes dolgot tapasztaltunk. Előző este is ott vacsoráztunk, de második fogással már nem tudott minket kiszolgálni a vendéglátós, de azt mondta, térjünk másnap vissza. Na, mi ezt megtettük, és halat kértünk ebédre. Amint azonban konstatálta, hogy nincs otthon hal, nem azt mondta, hogy sajnos nem tud adni, (ahogy például a tengerparton) hanem felült robogójára és elment a közeli halpiacra halért. Később friss citromért is el kellett mennie.

Ezután Tirana és Durrës között, mint már említettem, taxival utaztunk. Egy kicsit esett, így megkérdeztük a taxist, először, hogy mennyiért vinne a vasútállomásra, (Tirana és Durrës között az egyetlen felújított albán vasútvonal található, ám így is csupán 60 km/h a megengedett) majd egyenesen Durrësbe, és mivel az összeg alacsony volt, az utazásnak ezt a módját választottuk. Montenegróban már volt alkalmam vonatozni, és az elég régi, levegőtlen szerelvényeken a vécéajtó nem volt zárható, a szabadkai gyorsra való várakozás miatt egy aránylag rövid szakaszon is fél óra felett volt a késés, hangos utastájékoztatás híján számolnom kellett a megállókat, és leszálláskor nem volt peron, így le kellett ugranunk a vonatról, ahonnan még másfél kilométerre volt a repülőtér. Itt kényelmesen utaztunk, bár az eredetileg megállapodott 3000 lekes (egy lek kb 2,8 Ft) árhoz képest 3500-at kért volna. Ekkor viszont útitársunk a benzin ára után érdeklődött, sokallva a 180 lekes literenkénti árat, és talán ez is közrejátszott abban, hogy végül 3200 lett az ár és még számlát is kaptunk.

A tengerpart aránylag keskeny, emiatt zsúfolt volt, és szinte minden rendelkezésre álló helyet betöltöttek a napernyők, amiket megállapodás szerinti áron lehetett/kellett bérelni. A víz tisztasága változó volt, sejtésünk szerint lehet, hogy bizonyos helyeken a szennyvizet is beleeresztették, ettől eltekintve a víz meleg volt (28 fokos) és jól lehetett benne úszni. Kalandjaimat tetézte, amikor valami (vagy egy kis medúza vagy valamilyen tengeri növény) megcsípett, komoly fájdalmat és vörösséget okozva jobb kezemen, de szerencsére e sorok gépelésekor ez már csak emlék. A boltokban egyébként kellemesen alacsony árakkal, és alapterületüktől függő választékkal találkoztunk, valamint megállapítottuk, hogy az albán termékek magas minőségi kategóriát képviselnek, ezeket tudatosan kerestük is. (erről még később szó lesz) Pékárut azonban kizárólag a sűrűn elhelyezkedő „fura bukéjú” (az volt a nevük, hogy furrë buke) pékségekben lehetett vásárolni.

Albánia, sasok földje 

Albániát sűrűn borítják hegyek és a tengerpartja is hatalmas. Az emberekre figyelmesség jellemző tehát, de van bennük azért egy erős pénz utáni vágy. Itt is előfordultak koldusok, még ha nem is olyan nagy számban, mint a montenegrói tengerpart legdélibb, egyébként szintén túlnyomórészt albánok által lakott városában, Ulcinjban. Ezenkívül az utcai szemét látványához is kénytelen hozzászokni a turista, de az egésznek van valahogy egy magával szippantó, ellazító miliője. A tengerpartra érkezvén béreltünk napernyőt, de az árral kapcsolatban kicsit átvertek minket, 1000 leket kértek el tőlünk a már 400 lekre lealkudott árhoz képest, arra hivatkozva, hogy az csak a hátrébb eső helyekre vonatkozik, de gyakorlatilag mindenhol egységáras volt ez a szolgáltatás.

A vízben volt alkalmam beszélgetni egy Németországban élő koszovói menekülttel, aki az átlagnál többet tudott magyarul is, hiszen közel egy évig Debrecenben volt menekülttáborban, azóta már Németországban tanul gépészetet, és bár csak körülbelül fél éve él kint, már elég jól beszélt németül. Kicsit elszomorodott, amikor mondtam neki, hogy a magyar határt azóta lezárták, és csak érvényes papírral engedik át a gazdasági bevándorlókat, de aztán azt mondta, hogy ő megérti a magyarokat, amúgy is pocsék migránsnak lenni. Majd hozzátette, nálunk úgyis csak havi 10-20 eurót kapott, míg a németeknél 200 felett volt a havi segély. Most viszont, hogy a tanulás mellett állást is vállalt, a fizetésének csaknem háromnegyedét elviszik a kompenzációként a német államnak fizetendő adók.

Ezután pedig eljött az idei nyár egyetlen esőzése. Hirtelen érkezett, így fürdőruhában, a törülközőt magunkra terítve kényszerültünk berohanni egy helyi kisbolt elé. Itt bő egy órát álltunk, amíg csillapodott egy kicsit az eső, időközben már térdig ért a víz és a nádtető is beszakadt. Ekkor elkezdtünk futni hazafelé a hiányzó csatornafedőket és instabil útburkolatokat kerülgetve, mezítláb. Délután elmentünk Durrës központjába. Egy zsúfolásig megtelt busszal utaztunk odafelé, ahol elblicceltük a 30 lekes jegy megváltását, mert már leszálltunk, mire odaért volna a kalauz (minden buszon volt külön jegyárus, aki egy személyben kezelte is a bilétákat). A tengerpart itt nem volt a legszebb, a kikötő pedig kerítéssel körül volt zárva (mivel nem schengeni ország), de a főtérre érdemes elsétálni, hiszen pálmafák, szökőkút és a település fődzsámija is ott található. Visszafelé problémásabb volt az út, hiszen szerettük volna megvárni a buszt, ami kisvártatva érkezett is, de megállás nélkül továbbhaladt, nemsokára újabb kettő érkezett, de az elsőn azt mondták, a hátsót, míg a hátsón azt, hogy az elsőt kell igénybe vennünk. Ezután taxival akartunk menni, de sikerült kifognunk egy hiénát, aki 8000 leket elkért volna a fuvarért, így végül gyalog tettük meg a 3 kilométeres utat a szállásig.

Az albánoknak erős a nemzettudatuk, sokan albán címerrel díszített jelképeket hordoznak magukkal, akár magukon is. A jellegzetes sasmotívum az utcán sétálva gyakran feltűnik. A tévében is rendszeresen adnak kulturális műsorokat, népzenét, de egy, az olasz megszállásról szóló műsort is láttam még az első szálláson, Tiranában. A tengerparton már régebbi tévékészülékek voltak a szobákban, amiken rossz volt a képminőség, így csak homályosan tudtuk kivenni, hogy egy híd leomlott. Amikor taxival mentünk a repülőtér felé, a sofőr hirtelen azt mondta, hogy „Genova katasztrófa”… L

Még Durrësban szerettünk volna albán édességet vásárolni, hogy hazahozzuk ajándékba. Több nagyobb üzletben is jártunk, és szomorúan láttuk, hogy ilyet hiába keresünk, mert ezekben az üzletekben nagyon-nagy arányban voltak jelen külföldi termékek, még olyanok is, melyek Albániában is elkészíthetők lettek volna, például Szlovéniából importált tej vagy Észak-Németországból érkezett sajt.  Tapasztalataink alapján ezek gyakran nálunk ismeretlen gyártók termékei voltak és minőségük elmaradt a helyi termékekéitől. Érdekes, hogy ilyen távolról is megéri a gyártóknak az országba szállítani terméküket.

Mindent összevetve mozgalmas, élménydús 5 nap volt. Albánia a magyarok számára gyakran még mumus, ami úticélként való számbavételét illeti, pedig az ország már rég nem igazolja a felmerülő félelmeket. Bízom benne, hogy még visszatérhetek majd ebbe a még sok meglepetést tartogató külön univerzumba.

Faliminderit për leximin.

Megjegyzések