VIKINGEK!!! III. Britannia megszállása

Zenit    2018-08-18 18:59:14

alelnök hadsereg halál international

A párizsi siker után tovább fokozódott a viking nyomás Európán. A portyák egyre nagyobbak és hosszabbak lettek, a falvakat és kolostorokat városok illetve székesegyházak váltották fel. Mindeközben Aella, egy angolszász király nem is sejtette, milyen szerencsétlen és tragikus események elindítója lett, s hogy Britannia közel 200 éves viking megszállása részben az ő rossz döntésének következménye volt...

"Utolsókból lesznek az elsők"

Húsz évvel járunk a frankok szétverése és Párizs kifosztása után. Ragnar ellenfele, Károly már minden lehetséges rosszat átélt, ami csak uralkodóval megeshet: a breton lázadók még a párizsi katasztrófa évében, 845-ben megverték, innentől kezdve uralma e terület felett hivatalosan is névleges volt csupán, és csatát vesztett az aquitániaiak ellen is 851-ben. 858-ban a nemesei fordultak ellene, s ezt kihasználva Lajos, Károly saját édestestvére a trónjára tört. Károly annyira népszerűtlen volt, hogy nem tudott sereget állítani maga mellé (!!!), így Burgundiába menekült. A nevetséges helyzet Lajos és seregeinek érkezése után még komikusabbá vált: a püspökök nem voltak hajlandók megkoronázni őt.

Így végül Károly király maradhatott, bár ehhez neki semmi köze sem volt. A sors pedig továbbra is mostohán bánt vele: a viking portyák folytatódtak, a frank haderő pedig tehetetlen volt. Aztán 864-ben Károly végre tett valami méltót nagy elődjéhez: kiadta a Pistresi ediktumot, mellyel átszervezte a hadsereget, mozgékonyabbá téve azt, megerődítették a nagyobb településeket, illetve elrendelte, hogy építsenek hidakat a Szajnán. Ezekről a hidakról láncokat tudtak a vízbe ereszteni, amik megakadályozták a hosszúhajók felúszását. A part menti védvonal is, amit még Nagy Károly emelt, ismét működésbe lépett. A Nyugati Frank Királyság egy ifjú kora óta szerencsétlen király keze alatt végül mégis sikeres taktikát fejlesztett ki a vikingek ellen: mire egy sereg behatolt volna az ország belsejébe, már várta volna a felkészült és nagy frank nehézlovasság.

Ragnar tehát 865-ben Angliába indult hajóival- ezúttal utolsó útjára.

 

 

 

 

"A vezér halála"

Sok minden megváltozott Angliában. A hét királyságból már csak négy maradt: a wessexi Ecbert megtörte Mercia egyeduralmát, s elfoglalt a négy apró királyságból hármat: Sussex, Essex és Kent uralkodói ekkoriban már a wessexi hercegek voltak. Ecbert 836-ban megütközött a királyságára törő nagyobb dán sereggel, és döntő győzelmet aratott. Mikor három évre rá meghalt, Wessex vezető szerepe már megkérdőjelezhetetlen volt. Fia, Aethelwulf folytatta az apja által megkezdett munkát, mindezt az egyre erősödő viking támadások mellett.

Ragnar és társai 865-ben kötöttek ki Northumbriában. Azaz csak kötöttek volna ki, mert hajótörést szenvedtek. Mivel az angolszászok ekkoriban már megszokták a portyákat, gyakoriak voltak a lovas járőrök a királyságok partjain. Így a northumbriai király, Aella hamar megtudta, hogy a hírhedt viking szorult helyzetben ragadt a földjén. Aella elfogatta, és egy kígyókkal teli verembe lökte a dán hőst.

Az angolszászok hosszú évek után végre szimbolikus győzelmet tudtak aratni az északiakon. De a pillanatnyi öröm derült ege fölött a távolban már gyülekeztek a minden eddiginél sötétebb s hatalmasabb viharfelhők: Ragnar fiai, és az egész skandináv nép bosszúra készült...

 

 

"Northumbria bukása"

865 végén meghalt Aethelberht, a néhai Ecbert unokája és a trónon öccse, Aethelred követte. Még el sem hallgattak az őt ünneplő harangok, máris vészjósló híreket kapott: egy többszáz hajót számláló flotta kötött ki Kelet-Angliában, fedélzetükön egy minden eddig látottnál hatalmasabb viking sereggel, vagy ahogy a korabeli krónikások nevezték: a Nagy Pogány Sereggel.

Az inváziós sereg soknemzetiségű volt: norvégok, svédek és dánok készültek együtt elsöpörni a szászokat Britannia földjéről. A hadsereget Ragnar három fia vezette: Hvitserk, Ubbe és a később még Ragnarnál is sokkal kegyetlenebb Csonttalan Ivar. A hadsereg méretére vonatkozóan sajnos nincsenek pontos számok, de körülbelül 200-250 hajóról lehetett szó, azaz maximum 8000-10000 fő köthetett ki Kelet-Anglia partjainál. Ennél biztosan kisebb volt a harcosok száma, mert egész családok jöttek, a sereg céljának megfelelően: megdönteni a szász államokat, és birtokba venni Britanniát.

A partraszállás természetesen sokkolta és készületlenül érte Kelet-Anglia szász lakóit: nincs forrás arról, hogy bármiféle jelentősebb ellenállást tanúsítottak volna. A királyt, Aedmundot kényszerítették, hogy lovakat adjon az északiaknak, sőt, még arra is rá tudták venni, hogy áttelelhessenek a királyságában, eközben pedig ellássák őket. Cserébe Kelet-Angliát sértetlenül hagyták- egyelőre. Aedmund pedig tudta jól, hogy a még álló négy angol királyság közül az övé a legkisebb...

A sereg végül a következő évben megindult északnak: az angolszász királyok egyelőre nem mertek szembeszállni velük, minthogy külön-külön nem rendelkeztek megfelelő katonai erővel egy ekkora és ilyen erős hadsereg ellen. Miért nem rohanták le rögtön a vikingek a felkészületlen Kelet-Angliát? Valószínűleg direkt így tervezték, és a békét ajánlották cserébe Aedmundnak lovakért, amiket nem tudtak elszállítani a hosszú úton. Kénytelenek voltak áttelelni ugyanis, mert ősszel szálltak partra. De más okuk is volt rá, hogy így cselekedjenek: a várakozásuk alatt volt idejük kémeket küldeni Britannia szerte, és megismerhették az ország belsejét, amit meg akartak hódítani.

Így vagy úgy, de a pogányok 866-ban elérték York városát, ami egyben Northumbria fővárosa és Britannia egyik legnagyobb települése is volt. A várost Aella király és serege a döntő csatában nem tudta megvédeni. A vereség  többet jelentett egy nagy angolszász város elesténél: a király maga is meghalt. Ez volt Northumbria négyszáz éves királyságának utolsó csatája. A vikingek egy bábkirályt ültettek Aella helyére, de valójában már ők irányították az országot, büntetlenül raboltak, dúltak és fosztogattak. Végül Northumbria névlegesen is megszűnt létezni, területe pedig a vikingek egyik előretolt bástyája lett az elkövetkező két évszázadban. 

867-re már csak három angolszász királyság létezett... és most ők következtek.

 

 

"Kelet-Anglia bukása"

Northumbria leigázásának híre hamar eljutott Skandináviába. A győzelem újabb és újabb északiakat vonzott Britanniába, hogy csatlakozzanak az egyre bővülő Nagy Pogány Sereghez. Yorkot elhagyva délre indultak, Mercia királysága felé. Bár hatalma már nem volt mérhető ahhoz, mint Offa korában, még mindig fenyegetést jelentett Wessexre nézve- de nem ezekben az időkben. A vikingek elérték Mercia északi határát, és megtámadták Nottingham városát. Az ostrom sikerült, így már két nagyváros is viking kézen volt.

A merciai király, Burgred segítséget kért Wessexől. Aethelred és öccse, Alfréd (akinek a későbbiekben még hatalmas szerepe lesz... de ez egy másik történet) pedig válaszoltak a hívásra. Wessex összegyűjtötte lobogóit és a két testvér vezette sereg megindult, hogy megsegítség testvérnépüket. Mire Aethelredék megérkeztek, a merciai sereg is összegyűlt, és ketten együtt már jelentős haderőt képviseltek, akkorát, ami eséllyel szállhatott volna szembe az északiakkal. Azonban a viking sereg Ivar vezetésével bevette magát Nottingham falai közé. Ez az elsőre furcsa taktika meghozta a várt eredményt: a vikingek remek alkupozícióba kerültek. Az angolszászok nem voltak felkészülve egy elhúzódó ostromra, hiszen nyílt csatára számítottak. Így végül Burgred lefizette Ivart, hogy hagyják el a várost, és hagyják békén királyságát. Az skandinávok örömmel fogadták el az ajánlatot, és a Nagy Pogány Sereg északa indult, hogy átteleljen új királyságuk fővárosában, Yorkban.

Az újév új hadjáratot tartogatott. A kipihent viking sereg átvonult Mercián, de nem bántották azt, tartva szavukat Burgred királynak. A célpont Kelet-Anglia volt. Aedmund király sereget toborzott, ám kis királysága csak valakivel szövetségben tudott volna számottevő haderőt kiállítani. De a király nem fogta menekülőre, és Thetfordnál beteljesítette végzetét. A csatáról szinte semmit sem tudunk, ahogy magáról Aedmundról is csak annyi biztos, hogy mártírhalált halt: a vikingek feldúltak és kifosztottak szinte mindent Kelet-Angliában, elégetve gyakorlatilag az összes könyvet, amit a területen találtak. A védtelen királyságot Northumbriánál is sokkal sanyarúbb sors követte, mert nem túlzás azt mondani, hogy a vidéket letarolták. Az elűzött és megölt szászok helyére pedig viking telepesek érkeztek Skandináviából.

A Nagy Pogány Sereg érkezése utáni 4. évben már csak csak Mercia és Wessex állama őrizte Britannia angolszász műveltségét...

 

 

"Az utolsó szalmaszál"

Aedmund bukása után a hadsereg szétvált három részre. Egy darabja Kelet-Angliában maradt, hogy az elpusztított helyén felépítsenek egy új világot, mások visszamentek Northumbriába, hogy ott ugyanezt tegyék. Ivar vezetésével egy kisebb seregrész azonban tovább harcolt, ezúttal a kelták ellen északon: Ivar legyőzött egy apró kelta királyságot Skóciában, ezzel ismét területeket hódítva a vikingeknek. Ez volt a fordulópont Britannia viking inváziójának történetében: már nem megszállt területen voltak, hanem a sajátjukon.

A megerősített kelet-angliai viking haderő, élén bizonyos Halfdannal és Bagseckkel Merciát teljesen elerülve egy Wessex elleni, mindent eldöntő hadjáratra indult. Ha Wessex elesik, Mercia körül összefüggő viking állam jön létre, mintegy bekerítve az utolsó angolszász államot. A vikingek Reading városánál alkalmasnak ítélték meg a terepet, így letáboroztak és itt várták meg a közelgő wessexi ellentámadást.

A két testvér vezette angolszász hadsereg megindult, hogy eldőljön a királyság sorsa. Aethelred és Alfréd megosztották a wessexi sereget, felét vezette egyik, másik felét a másik testvér. Végül elérték Reading határát, és január 4.-én megütköztek, s bár a szászok kisebb vereséget szenvedtek, gyorsan rendezték soraikat és a két sereg hamarosan ismét farkasszemet nézett egymással. Végül 871. január 8.-án, Ashtown mellett megkezdődött a csata, ami eldöntötte az angolszász jövőt.

Ködös, borult, hideg idő volt. A szász sereg egy jobb és egy balszárnyra oszlott, a két testvér vezette a szárnyakat és egy domboldalon várakoztak. Mikor megérkezett a viking sereg, ami számban kb. megegyezett az angolszászokéval, látva az ellenség felállását, szintén két részre oszlott, a szárnyak élén Halfdan és Bagseck. Aethelred király pajzsfalba állította az embereit, és megindult a hadtestével. A mező közepén végül összeütközött az ellenséges hadtesttel, és öldöklő harc kezdődött. Alfrédnak ekkor jutott eszébe a zseniális ötlet: mivel köd volt és viszonylag sötét, a hadteste észrevétlenül behátrált a domb mögé, így a vikingek azt hihették, hogy a teljes angolszász hadsereg a harcmezőn van. És így is lett: a második északi hadtest megindult, hogy bekerítse Aethelred seregét. Alfréd terve csak azon állt vagy bukott, hogy Aethelred pajzsfala elég ideig tudja-e tartani magát. A vikingek már azt hitték, hogy a győzelem kapujában állnak, ám ekkor érte őket a hidegzuhany: Alfréd serege váratlanul előbukkant a ködből, és letarolta a bekerítőket, Bagseck maga is holtan maradt a harcmezőn. Halfdan visszavonulót fújt, és elmenekült a csatatérről. Aethelred és Alfréd nemcsak Wessexet védték meg, hanem az angol jövőt is. Hat hosszú év után végre győzelmet arattak az angolszászok.

871-ben aztán újabb vikingek értek partot, immár a saját földjükön: ez volt a Nagy Nyári Sereg, Guthrum vezetésével. A megerősödött vikingek már óvatosabban nyomultak Wessex belseje felé. Változó szerencsével folytak a harcok, de Wessex népe makacsul ellenállt a sorozatos támadásoknak. Ám az angolszászoknak most újabb balszerencse sújtotta: a harcokban szerzett sebekben meghalt Aethelred. Alfréd, Wessex maradékának új királya inkább lefizette a vikingeket, hogy hagyják békén a királyságát, egy ideig nem akart harcolni.

A vikingek elfogadták az ajánlatot. Guthrum a néhai Kelet-Angliába ment, ahol a dánok megválasztották maguknak uralkodóvá, míg Ragnar fia, Ubbe lett a northumbriai területek új ura. Ezekre a területekre a következő hónapokban, években, évtizedekben újabb és újabb vikingek érkeztek, és innen indultak hadjáratok Mercia ellen, amelynek keleti felét elárasztották a hódítók, és a valaha hatalmas ország az összeomlás szélére került.

Eközben egy fiatal wessexi fiú, unokája a hódító Ecbertnek, vállán hordozta egy megszállt és leigázott nép utolsó reményét egy szabad jövőről: ma úgy ismerjük őt, Nagy Alfréd...

 

 

 

 

Megjegyzések