VIKINGEK!!! I. A hét királyság

Zenit    2018-08-14 17:55:13

angol alelnök

Mikor a britek 410-ben segítséget kértek a támadó germán törzsek ellen Rómától, Honorius császár csak ennyit válaszolt: védjétek meg magatokat!

Na, ekkortól számítjuk a független brit államok létrejöttét.

"Érkezés"

A zűrzavar nőtt a rómaiak kivonulása után, de nem ekkor kezdődött. A kivonulásnak is előzményei voltak, alapvetően az egész Birodalom egy évszázada válságban volt- bő 50 év múlva össze is omlott.

A brit szigeteket kelták lakták, a rómaiak után pedig germán hódítók érkeztek tömegesen: főleg szászok, jütlandiak, angolok és frízek, egységesen angolszászoknak hívjuk őket.

A pogány angolszászok érkezése természetesen nem volt békés, agresszív terjeszkedést folytattak a politikailag lezüllött szigeten, de 495-ben vereséget szenvedtek (Battle of Badon Hill), ez pedig megállította a szász hódításokat egy ideig. Történelmileg igen kérdéses, de a mondák szerint a hazájukat védő keresztény keltákat ebben a csatában maga Artúr király vezette győzelemre. 

Mindenesetre a körülbelül 10 000-25 000 germán hódító tartósan megtudott telepedni Britannia keleti felén: Kent, Sussex, Norfolk és Suffolk a kezükre került, később innen emelkedett fel Kent és Sussex kis királysága.

 

"A hét királyság"

Igen, az angol történelemnek hivatalosan is van egy olyan korszaka, amit magyarul a "hét királyság korszaka" néven hívhatunk, vagy latinosan Heptarchia, az angoloknak Heptarchy (és igen, a Trónok harca innen vette a maga hét királyságát).

A szászok érkezése után, 500 és 600 között megkezdték Britannia "szászosítását". A kelták eddigre többnyire beolvadtak, vagy északra (Skócia) és nyugatra (Wales) húzódtak, hogy miért nem álltak ellen, az egy nagy kérdőjel. A már említett Kenten és Sussexen kívül öt további jelentős angolszász királyság jött létre: északon Northumbira, keleten északról délre haladva Kelet-Anglia, Essex, Kent és Sussex, utóbbitól nyugatra Wessex, mindezek között pedig Mercia.

A legjelentősebb államok azonban csak Northumbira, Mercia és Wessex voltak (rövid ideig Kelet-Anglia is a "nagyok" csoportjában volt), a többieknek nem volt különösebb befolyása saját területeiken kívül, de számolni kellett velük mint ellenálló tényező. Mikor a nagy államok közül az egyik megerősödött, a többiek "összefogtak ellene", lám, a hagyományos angol egyensúlypolitika első megnyilvánulása. 

Ezen kívül több apró többé-kevésbé független terület létezett (nem beszélve a nagyon is független kelta királyságokról), de ezeknek a kis angolszász városállamoknak nem volt nagy szerepük, azonban álljon itt pár név: Wihtwara, ami a Whight szigeten terült el, később Wessex szerezte meg, illetve Lindsey, amit Northumbria kebelezett be a 7. században, és még sok más hasonló törpeállam.

 

"A három nagy"

A VI. század végére, VII. század elejére nagyrészt megtörtént a kereszténység felvétele az uralkodók között. A 600-as évek elejét Kent és Kelet-Anglia párharca jellemezte, a két vezető állam ekkor ők voltak. Ebből a viaskodásból végül Kelet-Anglia került ki győztesen, de nem sokáig élvezte "egyeduralmát", mert Northumbira időközben benevezett a vezető angolszász állam szerepére. 

Northumbria gyorsan terjeszkedett délre, ezért Mercia Penda király (az utolsó pogány angolszász uralkodó) vezetése alatt összefogott a keltákkal, és együttesen az évszázad közepére megtörték a northumbriaiakat. 

Innentől kezdve Mercia emelkedett fel, tartott ez nagyjából 800-ig, ennek "ékes" példája az az "építészeti remekmű", amit Offa király emelt a walesi határon a kelták ellen: egy kb. egy méter mély árok, előtte pedig egy kb. 2 méter magas sánc, 240 km hosszan. Nem egy Nagy Fal, de a sötét középkorban erre volt potenciál. Egyéként a dolgát másfél évszázadig ellátta, míg Mercia meg nem roggyant- igaz, ez sem a walesieknek volt köszönhető.

Offa Nagy Károly kortársa volt, levelezett vele, 796-ban egy kereskedelmi megállapodást is kötöttek. A frank uralkodó elismerte Offát Anglia déli és középső területeinek királyaként- bár ha nem tesz így, elégséges méretű frank flotta hiányában mindez erőtlen "nyomásgyakorlás" lett volna csupán. 

A lehanyatló merciaiakat végül egy nagyravágyó uralkodó hatalmi ambíciói gyengítették le végzetesen: Ecbert, a wessexi király...

Apropó, ha már flottákról beszélünk: 793-ban egy olyan eseménysorozat vette kezdetét, ami végleg megváltoztatta Európa középkori történelmét. Történetesen: Lindisfarne kolostorában egy csapat idegen, barbár harcos lemészárolta a szerzeteseket. Az angolok nem is sejtették, hogy egy évszázad múlva Britannia területének csaknem fele ennek a barbár, idegen népnek az irányítása alá fog kerülni, akiket ma már csak úgy hívunk: Vikingek...

 

"Közeleg a tél"

A wessexi Ecbert története nagyon érdekes. Nem szeretném lelőni a sorozat poénjait (ami amúgy is inkább fikció, mint történelem), de nem gondolom, hogy spoiler lenne: Ecbert ravasz volt, hatalomvágyó és művelt. Műveltségét magánál Nagy Károlynál szerezte, ugyanis az addigi király halála után egy merciai "báb" foglalta el a wessexi trónt, ő maga pedig 13 évig a Frank birodalom területén kényszerült élni, tekintve, hogy Wessexből száműzték.

802-ben hazatért, a nyugati szászok elismerték királyukként. A meggyengülő Mercia hatalma alól függetlenítette Wessexet, 815-ben meghódította Cornwallt (ez egy kisebb kelta terület volt nyugatra Wessextől). 825-ben elérkezettnek látta az időt Mercia végleges megtörésére, Ellandunban legyőzte Mercia királyát. A győzelem után sorra behódolt Essex, Sussex, Surrey és az egykor szebb napokat látott Kelet-Anglia is, így teljessé vált a wessexi hegemónia, leszámítva a vikingek miatt félelemben élő Northumbriát. 

Mercia teljes meghódítása természetesen tovább tartott egyetlen csatánál, 829-re fejeződött be. Ekkor Northumbria is behódolt Ecbertnek. 

Mercia természetesen nem nyugodott bele vazallusi státuszába, 830-ban a walesiek miatt nyomás alatt tartott Wessex nem tudta megakadályozni, hogy Wiglaf vezényletével Mercia ne függetlenedjen ismét.

Ez azonban utólag hatalmas hiba volt. Az éppen egységesülő angolszászoknak minden korábbinál nagyobb szükségük lett volna az ellentéteik félretételére, mert olyan erők érkeztek észak felől, amelyekkel szemben csak egységesen léphettek fel eséllyel: a vikingek egyre gyakrabban csaptak le a keleti partokra, de a 850-es évekig nem merészkedtek a szárazföld belseje felé, csak kisebb portyákra indultak.

A vikingek 845-ben azonban már Párizst ostromolták. A frankok után következett a belső feszültségektől tördelt Anglia...

 

 

Megjegyzések