Negyedik.

PB    2019-02-22 20:33:54

nobody reads tags

Avagy mese az Eötvös-szellemről. A diákokról és a mélygarázsról, karcos CD-kről. A csapatszellemről és a küzdőszellemről, a közös éneklés erejéről, illetve az üres ígéretekről.

Szerintem az Eötvös-szellem a mélygarázsban lakik. Igen, a mélygarázsban. Ilyen is van. Ez a tér az új épületrész alatt van, és talajvíz-elvezetőnek (vagy minek, nem vagyok statikus mérnök) használták. Egy állandóan zárt vasajtón át lehet lejutni, ami azért teljesen jogos, mert ha valaki betér, igen sokára jön csak ki. No nem mintha veszélyes lenne a mélygarázs; az Eötvös-szellem sem falatozik az arra járókból. Viszont a hely varázsa egészen bámulatos és megragadó. A két szint, a felső és az alsó erős kontrasztban vannak egymással: a felső szintet meleg és hívogató fénybe burkolják a sárga lámpák, és az ember évekig is el tudna bolyongani az ott hagyott, lomnak bélyegzett kupacok között. Igazi kincsesbánya mindenkinek, a pókhálóval borított pamlagok, ősrégi évkönyvek, lámpavázak és Commodore-64 burkolatok között mindenki találna valami megragadót.
És ott van a szomorúan, csendesen, sötéten árválkodó alsó szint, ahova egy vékony fémlépcsőn át vezet az út. Komor magányban állnak a falak, a fentről leszűrődő fény gyorsan elfogy a plafon szürke bordáin. A hosszú, sötét, alacsony helyiségben csak egyetlen, kopár színfolt van: egy üres szék. És mégis: az alsó szint szürke homálya, mélabús komorsága valamiért sokkal inkább vonzza a romantikára hajlamos ember képzeletét. Mert természetes, hogy ha az Eötvös szellem a felső szinten tölti a boldog óráit, de ide jön le, erre a székre ül le, mikor szomorú, vagy elgondolkozik.

Márpedig mostanában igencsak van miről elgondolkoznia. Néha (például mikor elolvasta a legutóbbi Eötvös Diákot, ami szerint a diákok 17%-a nem hisz a létezésében) talán még azt is fontolóra veszi, hogy elhagyja ezt az iskolát. Aztán persze gyorsan megrázza a fejét. Ő ide tartozik. Tudja jól.

De van néhány igazán boldog pillanat is, amikor zsebéből előhúzza a kulcsát, és kinyitja a fehérre festett vasajtót. Van, amikor érzi, hogy most ismét eljöttek az ő percei.

Amikor legutóbb a mélygarázsban jártam, teljesen maga alá gyűrt a hely varázsa. Az alsó szinten, egy vízelvezető vályúban találtunk egy CD-t. Meg voltam róla győződve, hogy az Eötvös szellem küldte nekünk. Teljesen rápörögtünk a dologra, szinte rohantunk, hogy betehessük egy számítógépbe. A bootolás életem leglassabb percei közé tartozott.

 Sajnos üres volt, de azóta is hiszek ebben az egyetlen megmagyarázhatatlan babonámban. Az Eötvös-szellem szerintem odalent lakik. Ez az én történetem.

Persze mindenkinek más története van. Van, aki szerint a szobor mögött, a díszteremben, vagy éppen VéBé tanár úrban lakik (na jó, ilyenről még én sem hallottam). Én szívből remélem, hogy sokatoknak volt már az enyémhez hasonló élménye a Szellemmel, mert ez valami olyan, ami igazán összeláncol az iskolával.

De abban szerintem mind megegyezhetünk, hogy az Eötvös-szellem már nem olyan gyakran jár fel, mint régen, ahogy az öregdiákok mesélik. De még így is van évente egy-két esemény, amikor mindnyájan érezzük az iskola szellemét magunk között.

Szerintem mindnyájunknak büszkének kell lenni Eötvösös mivoltunkra. Hogy miért, azt nem szeretném megmondani: mindenkinek sajátja, hogy miért áll közel Alma Materéhez. Az Eötvös egy nagy, komplex fogalom, és mindenki máshoz ragaszkodik benne.

De sajnos (vagy nem sajnos?) sokan vannak, akik nem, vagy nem erősen kötődnek az iskolához, csupán tanulni járnak be, nem vesznek részt a közösségi életben.

És mi közöm nekem ehhez?

Hát jó. Jöjjön két üres, tartalom nélküli mondat: Azt szeretném, ha az Eötvös szellem a jövőben erősebben lenne jelen az iskola életében, a mindennapjainkban. Célom, hogy a DÖ fenntartsa és erősítse az Eötvös szellemének légkörét.

Mivel nem szeretem az üres, tartalom nélküli mondatokat, hoztam két példát, amelyet mindenképpen szeretnék végrehajtani megválasztásom (és akár meg nem választásom) esetén.

 

Számomra az év legjobban várt eseményei közé tartozik a Gólyabál. És nem csak a gólyák miatt: persze, szórakoztató ilyen formában is megismerkedni az új osztályokkal, de ami számomra igazán maradandó, az a közös éneklés. Azok a percek, amikor közösen, a szívünkből ordítjuk énekeljük az emlékezetünkbe beleégett dalokat, amelyek sajnos csak olyan ritkán kerülnek elő.
És hátha, hátha csinálhatnánk egy évben ilyenből kettőt: az én koncepcióm egy rendes évzáró parti (nem saját ötlet, bocsi, de szerintem jó ötletet lopni nem bűn, hanem elismerés), ahol megint elfeledkezhetünk a világról pár órára, és a közös, Eötvösös dalainkat énekelhetjük. Én olyan évzáró partit szeretnék, ahol Lukács és Kós adják elő a Hajnali Éneket, mert számomra nincs ennél Eötvösösebb.

 

Egy közös cél képes összerázni egy nagyobb közösséget is. Pláne, hogyha a győzelemről van szó. Olyan győzelemről, amiért mindenkinek meg kell küzdenie, legyen 7.A osztályos, Nyekes vagy 11.C-s (nem, ebben nincs semmi negatív vagy pozitív töltetű célzás, csak ezek az osztályok jutottak az eszembe).
Sokan jöttetek el a tavalyi margitszigeti számháborúra, és sokatoknak volt élménye a közös győzelemben. Reményeim szerint, ha egy sokkal komolyabb számháború-bajnokság győzelméért kell harcolnunk, még többen lennétek ott. Merthogy nekem ezek a terveim: eddig három DÖ-elnökkel vettem fel a kapcsolatot, és mind igent mondtak az ötletre. Közös reményeink szerint ezzel elindíthatunk egy hagyományt a budapesti elitiskolák* között, egy bajnokságot egy vándordíjjal, amiért mind a (elvileg) hat iskola tanulói utolsó vérükig küzdeni fognak.
Úgy hiszem, ez a program még a legpasszívabb embereket is beszippanthatná: ugyan ki viselné el azt a gondolatot, hogy mi, az Eötvös kikaptunk az Apáczaitól?

 

*bocsi a szóért, tudom, van aki utálja

EDIT: bocsi, Zétény rám szólt, és figyelmeztetett, hogy a számháború-hagyomány tényleg az ő ötlete volt, ezúton is bocs.

Megjegyzések